Könnyed napnak indult a mai, semmi különös tervem nem volt. Egy gyors reggeli után lementem egy internetkávézóba, hogy kipróbáljam a kicsinyített képek milyen gyorsan tölthetőek fel a blogra. Egy órát lehettem a gépnél, nem nagyon siettem, főleg, hogy szakadt az eső, mikor eljöttem a szállásról. Sütött a nap, mikor kijöttem a helyről, így úgy döntöttem elmegyek, és megveszem holnap reggelre a buszjegyemet Tanzániába. No, innen lett „érdekes” a napom…
Nagyjából tudtam, hogy merre vannak a buszok, így gyalog indultam el, úgy tizenegy óra lehetett. Mindenféle árusok foglalták el a járdákat, és alig győztem kerülgetni az eladókat, a vásárlókat és a színes ruhás cipekedő asszonyokat. Nagyon meleg volt, nagy tömeg, de élveztem a sétát, ami egy túlélő-játékra hasonlított egy kicsit a nagy tömeg miatt. Ahogy egyre közelebb jutottam a kiszemelt célhoz, feltűnt, hogy kicsit megváltozott a környék, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Büdös volt, és mintha kevesebb lett volna az ember is, de azért nem egy elhagyatott nyomornegyedbe csöppentem hirtelen.
Az út bal oldalán mentem, és a mellettem lévő kiégett, üres-romos épületen gondolkoztam, hogy mi történhetett vele. Sem ablakai nem voltak, sem ajtók, és nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. Úgy gondoltam, miután megvettem a buszjegyemet, majd visszafelé megállok, és csinálok róla pár képet, illetve, ha már itt vagyok, akkor arról a nagy tömegről is jó lenne megpróbálni jobb képeket készíteni. Nagyjából itt tarthattam a gondolataimban, mikor egy férfi egyszercsak elémugrott a semmiből, és a nyakamhoz kapott. Nem láttam, hogy honnan jött, és először azt sem fogtam fel egészen, hogy mi is történt. Megütött volna? Aztán hallottam és éreztem egyszerre, ahogy elpattan a nyakláncom… Ahogy utána fordultam öntudatlanul, láttam, ahogy a kiégett épület felé rohan, és átugrik a kerítésen. Valaki rohant utána, egy pillanatra azt hittem (jóhiszeműen), hogy el akarják kapni. Majd láttam, hogy még páran szaladnak, átugranak a kerítésen és eltűnnek. Egy két másodperc lehetett az egész, de annál sokkal hosszabbnak tűnt, ilyenkor tényleg lelassul a világ, pontosabban felgyorsul, kiélesedik az ember érzékelése.
Gyorsan mértem fel a helyzetet, miközben igazából tanácstalanul ácsorogtam. A vállamon ott volt a fotós táskám, így nem lett volna jó ötlet (természetesen amúgy sem) utánuk rohanni egy elhagyatott épületbe. Egy férfi közölte velem, hogy a nyakláncomat vitték el. Mondtam neki, hogy tudom, erre ő csak annyit mondot, hogy „just leave”, azaz csak menjek onnan… Nehéz helyzet volt, rossz érzések, sokk… Elindultam visszafelé, arra, amerről jöttem, és fogtam, amint tudtam egy taxit, és visszajöttem a szállásomhoz. Leültem az ágyra, gondolkodtam kicsit, vizet ittam, és próbáltam felfogni, megemészteni, hogy mi is történt. Próbáltam elengedni a dolgot, ami több okból sem volt könnyű. Egyrészt bármilyen hasonló szituáció kibillenti az embert, de ebből a szempontból mindig a „jó” oldalát kell nézni a dolognak, és tanulni belőle. A másik maga a lánc, ami egy vékonyka aranylánc egy kereszttel. Semmi értékes igazán, de hat évvel ezelőtt kaptam Kláritól, a nővéremtől az első komolyabb utamra. Az övé volt, de utálta az aranyat (ahogy én is), és nekem adta azzal a kísérettel, hogy ha bármi baj lenne, adjam el az araboknak. Annyira tetszett a dolog, hogy azóta minden egyes utazáskor rajtam volt, mint szerencsenyaklánc, a mostani út előtt még ékszerészhez is el kellett vinni, mert elszakadt…
De tudtam, hogy az én hibám is a dolog, mert kilátszott a póló aló a nyaklánc. Már első napomon gondoltam arra, hogy leveszem, és inkább a nyakamban lógó (póló alatt) szütyőben hordom, de végül hagytam úgy, ahogy volt. Ez volt hát a rablás, a „BŰN” története.
Végül elmentem, és megvettem a buszjegyem, holnap hétkor irány Tanzánia. Majd visszajöttem, és olvastam, majd aludtam egy jót, mindenféle fura dolgot álmodtam, gondolom az agyam próbálta helyére tenni a friss emlékeket. Majd négy óra körül megéheztem, és egy emelettel lejjebb mentem ebédelni (rizseshús szerűség marhahúsból és masala fűszerrel, banánnal). Már éppen befejeztem az evést, amikor az ablak alól hirtelen kiabálás hangjait hallottam, és láttam, hogy az étteremből odaszaladnak az ablakhoz az emberek.
Felálltam én is, már megfeledkezve a mai nap eseményeiről, és kinéztem az ablakon. Nem egy megszokott látvány, ami fogadott, sokan, nagyon sokan követtek, löködtek egy embert a járdáról az útra. Kiabáltak valamit, majd egy őr, vagy rendőr féle is megjelent, aki ellökte a férfi, talán meg is ütötte. A tömeg egyre nagyobb lett, lehettek vagy százan, s mire a férfi átért volna az út túloldalára egyre többen vették a bátorságot, hogy nekiessenek. Volt, aki magasba ugorva rúgta meg, mint focista, amikor talpal, volt aki ököllel ütötte. Egy időre elvesztettem szem elől a tömegben, majd rájöttem, hogy azért, mert a földre került. Láttam, ahogy egyesek belerúgnak, vagy szabályosan ráugranak, összeszorult a gyomrom, a rosszullét kerülgetett, de csak álltam az emeletben az ablakban, és néztem, ahogy a benzinkúti alkalmazott igyekszik távol tartani a tömeget a férfitól. Valószínűleg újra talpraállhatott, mert a tömeg kisvártatva szép lassan továbbált, gondolom követve továbbra is a férfit.
Az első pillanatokban bevallom, arra gondoltam, hogy felszaladok a fényképezőért, és csinálok képeket, mint a nagy dokumentumfotósok a különböző tüntetéseken, de vagy meggondoltam magam, vagy csak nem tudtam elszakadni a korántsem vidám látványtól, már magam sem tudom, melyik az igaz inkább.
Miután a hangok elültek és a tömeg is eltűnt, megkérdeztem az étterem egyik dolgozóját, mi történt. Annyit mondott csak, hogy tolvaj. Kérdeztem, hogy a járdai árusoktól lopott valamit? Erre mondta, hogy egy nyakláncot lopott. Még mindig azt hittem, hogy a földre kiterített portékákból emelt el valamit. Majd a férfi odanyúlt a nyakamhoz, mutatván, hogy a tolvaj valakiről lelopta a nyakláncot, de elkapták… Csak álltam szótlanul, majd elmeséltem neki, mi történt velem ma, csak pár órával korábban, s csak rázta a fejét.
Nos, ez volt a lincselés, a „BŰNHŐDÉS” története…
